Terhesség hétről hétre

Baba fejlődése

Betű: Kisebb | Alap | Nagyobb

Néha csak a szerencsén múlik a gyermekeink élete, de ettől nem vagyunk rossz anyák! - Egy édesanya üzenete az okoskodóknak

Augusztus 31-én meghalt egy kisfiú, aki váratlanul kiszaladt az útra, egy arra közlekedő autó pedig elütötte. Ki a hibás egy ilyen esetben? Az anya? A sofőr? Az élet? - Egy többgyermekes blogger véleménye.

Szerző: Szülők Lapja | 2019-09-10.


Augusztus 31-én meghalt egy kisfiú, aki váratlanul kiszaladt az útra, egy arra közlekedő autó pedig elütötte. Ki a hibás egy ilyen esetben? Az anya? A sofőr? Az élet? - Az elmúlt napokban történt tragédia, majd az azt követő kommentáradat kapcsán írta meg véleményét egy többgyermekes blogger - az ő írását közöljük.

Amikor meghalt ez a kisfiú, az énekesnek a gyereke, kb. a nulladik percben tudtam, hogy miszlikre fogják szedni az anyát, aki mellől elszaladt az útra.

Az mondjuk erős volt, hogy az első ilyen nőhibáztató megnyilvánulást pont egy ismerősömtől olvastam. Mert ha egy nőt kell hibáztatni, kritizálni, elővenni, rajtakapni, akkor ebben az országban a nemzeti összefogás azonnal megtörténik. Élen a nőkkel. Mert milyen szép is az, ha a nők tapossák, gyalázzák a nőket.

És akkor most elmesélek néhány történetet az életünkből azért, hogy lehessen engem is gyalázni, szaranyázni, rám tromfolni, hogy de bezzeg én jobb vagyok. Bevállalom, mert én meg tudom, hogy ki vagyok, tudom a gyengeségeim, és soha nem is gondoltam, hogy jó anya lennék. Vagyok valamilyen - legjobb tudásom szerint.

De azt tudom, hogy mindenkinek vannak ilyen történetei, csak éppen nem mindenki beszél ezekről, és ők (valamint én) megúszták azokat. Az ő gyerekeik élnek.

És akkor most egy random válogatás tőlem.

Mikor a gyerekeim kicsik voltak, egyik rendszeres elfoglaltságunk az volt, hogy sétáltunk. A gyereknek minden nap levegőn kell lennie - ez egy elvem volt, így hát esőben, szélben, télben, nyárban volt egy sétakör, amit bejártam velük. Ezen az útvonalon az egyik kertben lakott két rottweiler kutya, akik szemmel láthatóan zsákmánynak tekintették a gyerekeimet, mert minden alkalommal őrületesen idegesek voltak, ha elmentünk előttük.

Egy napon valami véletlen folytán a kapu kissé nyitva volt, így mikor arra sétáltunk, a két kutya kitört, és egyenesen a legkisebb fiam felé tartott, aki akkor - totyogós babaként - jó tíz méterrel előttünk tipegett. Mellettem a két nagyobbik fiam, és a kutyám - egy spániel - mindannyiunk közt bóklászva.

A két kutya kitört tehát, és egyenesen a pici fiam felé tartott. Ekkor a kis spániel eléjük futott, így elvonta a figyelmüket, és a rotweilerek a gyerek helyett a kutyát támadták meg...

A történet vége könnyen kitalálható. Tépték, szaggatták a sikító kutyát, amíg a gerince el nem törött. Ha ő nincs, a kicsi fiam már nem élne.

Volt olyan is, hogy ugyanez a fiam az udvaron játszott (5 éves lehetett), mikor úgy gondolta, jó móka lehet a műanyag kismotorját felgyújtani. És felgyújtotta. Túlélte, túléltük.

A középső fiam egyszer Szegeden fellépett egy nagy szökőkút peremére, hogy azon sétáljon mellettem. Fogtam a kezét - talán 3 éves lehetett -, ám ő egyszer csak kihúzta az övét az enyémből, és elindult úgy a húszcentis betongerendán. Nem mertem rákiabálni, nehogy megijedjen, és bebillenjen a vízbe.

Nem ijedt meg, csak félrelépett, és pont úgy belebillent a vízbe, mintha kiabáltam volna. Fuldoklott fejjel beleborulva, én meg beugrottam a medencébe, és a vízen átgázolva emeltem ki.

Egyszer a nagyfiam otthagyott a piacon, mert kb. kettő percig egy árussal tárgyaltam. Mire szabadultam tőle, a gyerek már eltűnt. Futkostam ide-oda, mikor az egyik sorban egy cigányasszony kiabálását hallottam meg. Azt ordibálta az én szőke kicsimet fogva, hogy kié ez a gyerek. Egy rossz szava nem volt hozzám. Nem kért számon, nem nézett rosszallóan. Tudta, hogy a gyerekek azok ilyenek.

Ugyanez a fiam egyszer az apja mellől tűnt el a repülős napon Kecskeméten, mikor a férjem valakivel beszélgetett. Már a biztonságiak is mozgósítva voltak, mikor a színpadról leszólt a showmester, hogy itt van egy szépséges szőke kisfiú, és az apukáját keresi. Megúszták. Nem veszett el, nem lett baja.

A kicsi fiam is hagyott már ott valahol, mert a Nagy (az imádott NAGY) osztályfőnökének kedve szottyant beszélgetni velem az utcán, az ovi előtt (elmondani, milyen csodálatos gyerek a Nagy).

A kicsi tűrte egy darabig a felnőttek időhúzását, aztán kicsit ellépett mellőlem. Akkor még visszajött. Megint ellépett, de újra visszajött. És aztán egyszer nem jött vissza. Kicsi volt, ovis, és már sötétedett, én meg nem láttam sehol. Összevissza rohangáltam, sírtam, és elképzeltem, hogy mi lesz, ha csak át akar menni az egyetlen forgalmas úton, ami hazafelé visz (hiszen egyszer már megtette, mikor az oviból hazaszökött), és valami eltapossa.

Végül még az előtt, hogy a rendőrséget értesítettem volna, tettem egy próbát, és hazamentem. Ott ült a homokban a ház előtt és játszott. Míg én kétségbe esve rohangáltam, ő pont hazaért.

Cikkünk a hirdetés után folytatódik

vonal

Lássuk csak, mi volt még.

Kb. egy évig jártunk úgy biciklivel oviba, suliba, hogy az egyik fiam ült mögöttem, a másik kettő bicajozott előttem. Egy rémálom volt, egy őrület. Minden egyes napon hálát adtam a világnak, hogy élve megúsztuk az akciót, és sem az álmodozót, sem a hiperaktívat nem taposta el valami jármű.

Egyszer a kicsi fiam, mikor kb. 12 éves volt, felmászott a ház tetejére, ott felült lovaglóülésben a nyeregre, és nézelődött. Én hazafelé jöttem valahonnan, már az autóból láttam. A vér megfagyott bennem. Kiugrottam a kocsiból, lent őrjöngtem és ordítoztam, hogy azonnal jöjjön le, mert életveszélyes ott lennie (kétszintes ház). Ő csak nevetett, aztán megszánt, és lemászott. Mikor épségben a kezem közé fogtam, nem nagyon tudtam, hogy öleljem, vagy nyakon vágjam.

Sorolhatnám a történeteket. Megúsztuk mindet.

Aztán a nagyfiam 18 évesen belegyalogolt a tengerbe és megfulladt...

Nagyon nehéz a határt tartani, hogy az ember ne legyen túlféltő, de el tudja hárítani a veszélyeket. Gyakran csak a szerencsén múlik, hogy egy gyereket fel tudjunk nevelni, hogy megérhesse a felnőtt kort.

Veszély mindig van, a halálnak lehetősége mindig van. Ma láttam egy pont olyan jelenetet itt, amilyen a meghalt kisgyereké lehetett. Az autó jött, a gyerek futott, az anyuka sikítva utána. Az utolsó pillanatban elkapta.

Nagyon könnyű a tragédiák felett okoskodni, vádolni az anyát, aki miért nem úgy, és miért nem azt tette, amit az igen tisztelt kommentelő gondol.

De akkor ugyanilyen nagy intenzitással kérjük a felháborodást azoknál az eseteknél is, mikor apuka öli meg -  dobja le az emeletről, szúrja le, fojtja meg - anyukát és a gyereket, minden különösebb indok nélkül. Kérjük szépen a hörgést, a felháborodást, kérjük a tömeges tiltakozásokat is, és kérjük az Isztambuli Egyezmény ratifikálásának követelését.

MERT balesetek mindig vannak, de az előre eltervezett gyilkosság ellen felléphetne a társadalom. Ott kellene nagy hangon hibáztatni az elkövetőt, és a rendszert, ami megengedi neki, hogy ezt tegye. Azzal kellene foglalkozni - nem összetört, magára hagyott, gyászoló anyát rugdosni.

Ha már ilyen tökösek vagyunk.

Forrás: Facebook/Gumiszoba (a szerző engedélyével!)
Fotó: Pixabay (illusztráció)
 Megosztom a Facebookon

Feliratkozás hírlevélre

Érdekesnek találtad ezt a cikket? Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkeinkről, iratkozz fel hírlevelünkre.

Email*
Név*

 

hirdetés

[x] hirdetés


OLVASD EL EZT IS!

  • Terhesség
  • 0-3 év
  • 3-6 év
  • Hivatalos

©2016 Minden jog fenntartva - Szülők Lapja