Mit jelent az, hogy a szülő partnernek, társnak tekinti a gyermekét? És miért van ez rossz hatással a gyerekre? Dr. László Zsuzsa klinikai szakpszichológus válaszol.

Mit jelent a "partner" szülői magatartás?
A "partner" szülői magatartás szerint a gyereket demokratikusan kell nevelni, mindig meg kell hallgatni őt is. A gyereknek mindig joga van elmondani, mit gondol, és minden őt érintő kérdésben ki kell kérni a véleményét: például meg kell kérdezni tőle, hogy elégedett-e a tanítójával vagy akar-e iskolát váltani, adjunk-e kölcsönt a nagybácsinak - és úgy általában mindenhez hozzá- és beleszólhat.

A "partner" szülő:
- nem várja el a gyerektől az azonnali engedelmességet vagy alkalmazkodást,
- nem akarja, hogy a gyerek parancsra engedelmeskedjen,
- azt szeretné, hogy a gyerek belássa a dolgok logikáját és ezután saját jószántából cselekedjen megfelelően, ezért igyekszik magyarázatot adni és meggyőzni a gyereket

Ha ezt a gyerek nyelvére fordítjuk, számára ez azt jelenti, hogy a szülő az ő beleegyezését kéri abban, hogy betartja-e a szabályt. Ezáltal pedig azt tanulja meg, hogy neki választási lehetősége, felülbírálati joga van.



A gyerek még nem tud érett döntést hozni
A probléma ezzel a hozzáállással az, hogy a gyereknek nincs megfelelő tudása, ismerete, tapasztalata a világról és az adott helyzet összetevőiről, ezért a dolog (felnőtt) logikája az ő számára sokszor nem érthető vagy nem érdekes. Például nem izgatja, hogy hány fok van kint, ha úgy gondolja, hogy neki mindenképp a piros nadrágját kell felvennie, mert meg akarja mutatni a barátjának.

Egy gyerek életében gyakran adódnak olyan helyzetek is, amikor azonnal szót kellene fogadnia, és akár veszélyt jelenthet, ha nem teszi. Például amikor a szülő azt mondja, hogy álljon meg, mert látja, hogy a gyerek egy gödör felé fut, miközben a barátját nézi.

Vannak helyzetek, amikor azonnal engedelmeskedni kell
Természetesen nem arról van szó, hogy parancsokkal kell nevelni, a gyereknek pedig gondolkodás nélkül engedelmeskednie kell a szülői parancsnak. Az összefüggéseket, a dolgok értelmét meg kell beszélni a gyerekkel, de nem akkor, amikor helyzet van - a megbeszélést inkább későbbre tartogassuk, amikor intim, meghitt légkörben tudunk beszélgetni vele.

Az a jó, ha vannak olyan kifejezéseink, amikből tudja a gyerek, hogy abban a pillanatban engedelmeskednie kell: például ha azt mondjuk neki, hogy "Stop", "Most állj meg", "Veszélyes", "Ez tabu", "Ez a vége", "Ez felnőtt dolog/döntés/hatáskör", és a többi hasonló. A gyereknek azt is tudnia kell, hogy ilyenkor nem a levegőbe beszélünk, azonnali szófogadást várunk tőle.

Ahogy nő a gyerek, úgy nő a kritikai érzéke
A "partner" nevelési szemléletben a gyerek ahogy nő, úgy lesz egyre kritikusabb. Egyre több mindenben nem ért egyet a szülővel, vagy egyre kevésbé akar együttműködni. Például ebédidőben éppen nem éhes, azt mondja, majd később eszik; még nem akar lefeküdni, mert nem álmos; szerinte nem kell bocsánatot kérnie, szüksége volt a pénzre és azért vette el; igaza volt, amikor lehülyézte a szomszédot és abban is igaza van, hogy a tanárnak nincs joga őt beküldeni a terembe, stb.

Ebből végeláthatatlan viták sora következik és egyre több konfliktus várható a családon kívül is. A szülők nem értik, hogy a gyerek miért nem működik együtt, miért ilyen ellenséges. A gyerek pedig nem érti, hogy mi a baj vele és azt sem, hogy miért nem szeretik, hiszen ő csak az igazat (a véleményét) mondja - pontosan úgy, ahogy tanították neki.

A szülőnek irányítania kell a gyereket
Szociális hierarchiában élő lények vagyunk, ezért a gyerekeinknek meg kell tanulniuk sokféle helyzetben engedelmeskedni és/vagy együttműködni. Aki nem tud engedelmeskedni, annak minden főnöki utasításra összerándul majd a gyomra és azonnali ellenállással reagál. Nem is fog tudni beilleszkedni, csak fokozott lelki megterhelés mellett vagy kénytelen lesz rendszeren kívül létezni, ami sokaknak szintén nagy lelki megterheléssel jár.

A gyerek akkor érzi magát biztonságban, ha a szülők és a pedagógusok a hierarchiában felette állnak. Ők tudják, hogy mi a jó, mi a helyes, és megmondják, mikor mit kell csinálni. A gyerek biológiai programja szerint kb. 9 éves korig arra van programozva, hogy elfogadja és elvárja ezt az irányítást (számára a felnőtt szinte mindenható). Ha ez hiányzik, akkor a gyerek folyton csak a határokat keresi, ami a környezet számára mint állandó provokáció jelenik meg.

Nem arról szól az élet, hogy azt tesszük, ami nekünk jó
És megjelenik a zsarnok gyerek, aki folyton vitatkozik, minden határt átlép, meg van győződve, hogy neki mindent szabad és úgy hiszi, bármiben vétó joga van és mindenbe beleszólhat, mert a véleménye minden ügyben nagyon fontos. Kizárólag azt kell megtennie, amivel egyetért, amibe beleegyezik, amihez kedve van, és nem kell másokra tekintettel lennie, mert mindenkinek az a dolga, hogy őrá legyen tekintettel.

Ha a szülő "partner", akkor a gyereknek ugyanolyan szabályalkotási és ellenőrzési joga lehet, mint a szülőnek. Ennek következtében nagyon gyakran számon is kéri a szülőket: „Te miért maradhatsz fönn? Te miért nézheted meg ezt a filmet, ha én nem? Én miért nem ihatok sört?”. Mindenben próbálják a felnőtteket utánozni, aminek következtében egy kicsit korán érnek ezek a gyerekek. 13-14 évesen úgy akarnak élni, mint egy igazi felnőtt és meg is teszik, többnyire súlyos bajokba keverve magukat.

Rugalmas nevelésre van szükség, a felelősségkörök folyamatos tágításával
A nevelés soha nem írható le fekete-fehér szélsőség mentén. A nevelésnek rugalmasnak, a gyerek természetéhez, életkorához és értelmi képességeihez alkalmazkodva a hosszú távú cél elérését szem előtt tartva kell történnie. A szülőnek pedig az egyik fontos feladata, hogy fokozatosan tágítsa a gyerek döntési hatásköreit és felelősségi köreit, az életkorának és az értelmi képességének megfelelően.

Olvasd el ezt is!
A szülő nem barát, és nem is főnök - Milyen hibákat követnek el legtöbben a gyereknevelésben? »

Forrás: Facebook/Dr. László Zsuzsa pszichológus
Fotó: Freepik/karlyukav