A mesék nemcsak szórakoztatnak, hanem tanítanak is az élet legfontosabb igazságaira. Amikor az állatokról mesélünk a gyerekeknek, akkor észrevétlenül tanulják meg a természet körforgását, az állatvilág törvényeit, és közben áttételesen olyan emberi értékeket, tanulságokat, bölcsességeket adhatunk át nekik, amik az egész életükre hatással lehetnek.

 

Tordon Ákos történetében egy kis cinege szemén keresztül figyelhetjük meg, hogyan változik az erdő tavasszal, nyáron, ősszel és télen. A cinege eleinte úgy hiszi, egyedül is boldogul, de végül rájön, hogy a tél csak úgy vészelhető át, ha tanul a többiektől, és elfogadja a segítséget. A mese arra tanít, hogy bármilyen bátrak és önállóak is vagyunk, mindig érdemes meghallgatni másokat, és néha együtt könnyebb szembenézni a nehézségekkel.

 

Tordon Ákos: Egyszem cinege erdei élete
 

– Én is úgy keltem ki a cinegetojásból, akár a többi cinegefióka – mesélte a cinege. – Úgy csipogtam, úgy tátogattam kicsi csőrömet, akár a többiek. Velük együtt növekedtem, velük tanultam meg repülni, hanem egyben mégis különböztem a többi cinegétől: nem akartam elhagyni az erdőt, s mikor azok mind a kertek, házak, emberek közelében kerestek szállást maguknak télvíz idejére, én ott maradtam szép hazámban, a rengeteg nagy erdőben.

Tavasszal bújtam ki a cinegetojásból, amikor zöldült a világ, csak a vidám és zöld nyarat ismertem, s azt hittem, örökké tart! Az ősztől nem ijedtem meg, a színpompás tarka erdő a zöld erdőnél kis jobban tetszett nekem, hanem amikor eleredt a levéleső, s hullott a fákról, bokorról, bizony összeszorult a szívem.

Az éppen megült faágról a földet beborító levélszőnyegre néztem, amikor váratlanul egy igyekvő csigabigát pillantottam meg.

– Hová visz téged a nagy igyekezet, Csigabiga?

– Ide-ide, a fa tövébe… – felelete a Csigabia.

– Milyen jó, hogy éppen ennek a fának az ágán ülök,most elbeszélgethetünk kedvünkre egymással! - örültem meg a Csigabiga válaszának.

– Szó sem lehet róla! – szólt a Csigabiga nagy komolyan. – Bebújok a csigaházba, csigaházam betakarja az avar, a hullott levelek szőnyege, s én alszom a jó melegben, csak tavasszal bújok újra elő! – S azzal már ott se volt, azaz mégis ott volt, csak nem láthattam többé, mert mélyen elrejtezett a levelek alatt.

– Jó álmokat! – kiáltottam mérgesen, és elröppentem. Barátomat, a kis mókust kerestem fel. Álmosan ült a fészkében, és lompos farkával vigyázva takarta roskadásig elemózsiával telt kamrácskája ajtaját.

– Ilyenkor, téli álmom előtt már nem szívesen fogadok vendégeket…még legjobb barátaimat sem…- mondta barátságtalanul, és nagyot ásított.

– Bocsáss meg, kedves Mókus – válaszoltam udvariasan -, nem tudtam, hogy a mókusok ilyentájt aludni készülnek…- és odébbálltam.

Erdő fölött szálltam, mező fölött szálltam. Az egek pásztorai, a szelek, fellegnyájukat terelgették az égen…és lenn, a mezőségen éppen akkor iparkodott haza a Mezei Egérke.

– Hová-hová, Mezei Egér? – szólítottam meg. A Mezei Egérke előbb megijedt és elbújt, de amikor meghallotta, hogy én, Kiscinege szóltam hozzá, előbújt hirtelen rejtekéből, és így felelt:

– Hazamegyek a házamba, föld alatti lakásomba…Jobb odabent, mint idekint…Nézz csak fel az égre, látod-e a sok felhőt, azok hozzák az esőt! – s már ott se volt.

Eszembe jutottak a fürge gyíkok, békák, a hallgatag erdei siklók, vajon hová tűntek? Bizony ők is átalusszák a telet, ki kövek alján, ki öreg fák odvában, sötét üregében, ahol helyet talál. A Hörcsög is, mintha drága prémbundáját féltené az esős és zimankós időjárás viszontagságaitól, föld alatti termeiben, begyűjtött gabonájából eszegetve szundikálja át a telet. Maga a Borz sem sétál kinn a nyirkos, nedves időben, hanem száraz és tiszta lakásában, a Borz-várban éldegél.

De én ágról ágra szállva még vígan éltem. Már kinőtt meleg téli tollruhácskám, megvédett a hideg szél ellen. Amikor eleredt az eső, így énekeltem:

Ess, eső, ess…engem ne keress…!

De az eső mégis rám talált, én meg egy csapzott bundás Nyuszira akadtam. Meg is dorgáltam nyomban:

– Ilyenkor minden rendes Nyuszi a Nyuszi-házban alszik!

– Micsoda!?! – szökkent talpra a tapsifüles Nyuszi. – Hogy költheted ilyen henye hírét a Nyúl-nemzetségnek?

– Hogyan? Ti nem alusztok téli álmot? – csodálkoztam. Bizony a Nyuszi válaszra sem méltatott, hanem megvetően odébb iramodott. Később az Őzike magyarázta meg nekem, hogy a Nyuszi, mióta világ a világ, esőben, szélben, hóban, fagyban a szabadban marad, s újonnan nőtt meleg téli bundájában dacol a hideggel.

Őzike lett ekkor az én jó barátom, ő mesélte el azt is, hogy a Medvék is barlangjaikba húzódtak, és hosszú téli álomra hajtották medvefejüket. Fagyos szél zörgette az ágat, napról napra nőtt a hideg, aztán egyszerre csak fehér lett a világ. Olyan fehér, amilyennek előtte sohasem láttam.

– Mi ez a nagy fehérség? – kérdeztem Őzikét, aki annyival okosabb volt nálam. 

– Ez a hó …- felelte. – Alvó erdők, alvó mezők takarója…

– Szépnek szép… – ismertem el – csak éppen elfedi előlem az ebédemet, nem látom az apró magvakat, szemeket…s bizony nekem már nagyon üres a begyem!

Harmadnapra még üresebb lett. S hiába kértem a fától, erdőtől, mezőtől tanácsot: mitévő legyek, aludtak mind, s én ott álltam a nagy télben, tanácstalan. Bántam-szántam, miért is nem hallgattam cinegetestvéreim tanácsára, miért maradtam künn az erdőn? Aztán gondoltam egy nagyot, s utánuk repültem. Meg is találtam őket, s velük együtt átvészeltem a telet. Azóta is mindig a házak közelébe költözöm télire.

 

 

A mese felolvasása után beszélgethettek a gyerekekkel a tanulságokról. Mutatunk pár beszélgetésindító kérdést:
- Mit gondoltok, miért nem akarta a cinege elhagyni az erdőt télen?
- Mi történt volna, ha nem megy a többi madár után?
- Mit tanulhatunk abból, hogy a cinege végül rájött: jobb együtt, mint egyedül?
- Nektek volt már olyan, hogy elfogadtátok valakinek a segítségét, és így könnyebb lett?

 

Fotó: Freepik