Egész életükben arra neveled őket, hogy megállják a helyüket a világban egyedül is. Aztán amikor elköltöznek, saját életük lesz, akkor mégis olyan üressé válik minden. Hogyan éli meg egy édesanya, hogy már nem ő a háttérország a gyermeke számára?

Ez a csodálatos írás gyönyörűen összefoglalja az érzéseinket: 

 

"Senki sem készít fel arra a különös csendre, amelyet a felnőtté vált gyerekek hagynak maguk után…
Nem a szobák ürességére,
hanem arra a csendre, amely lassan beköltözik a szívedbe.
Amikor már nem kérdezik, 
mit tegyenek,
amikor már nem keresik a tanácsodat,
amikor elkezdenek élni… nélküled.
És te mosolyogsz, persze.
Hiszen erre vágytál — látni, ahogy szárnyra kelnek.
De legbelül… valami összetörik.

Felnőtt gyerekek anyjának lenni egészen más feladat.
Azt jelenti, hogy összeszorítod a fogaid és hallgatsz, amikor látod, hogy hibáznak.
Azt jelenti, hogy lenyeled a késztetést, hogy felhívd őket, amikor nem veszik fel.
Azt jelenti, hogy meg kell tanulnod szeretni anélkül, hogy beleszólnál.

Távolról figyelsz, kezeid nyugodtan pihennek,
de a szíved remeg.
Néha megosztanak veled valamit… de sokszor nem.
És úgy teszel, mintha nem fájna.
Pedig fáj.
Fáj, hogy már nem vagy minden része, mint régen.
Fáj látni, hogy már nincs rád szükségük… legalábbis nem úgy, mint akkor.
És mégis ott vagy.

Az asztalra teszed a kedvenc ételüket, amikor hazatérnek.
Megőrzöd a fényképeket, amelyeken még kicsik.
Minden este imádkozol értük, mintha az ima elég lenne ahhoz, hogy megvédje őket a világtól.
Mert legbelül egy anya soha nem hagyja abba a törődést.
Csak megtanulja másképp csinálni.
Az árnyékból.
A sarokból.
Az imából.

Ez egy láthatatlan szeretet,
amely mégis mindent összetart.
Felnőtt gyermek anyjának lenni azt jelenti, hogy elfogadod: már nem vagy az életük középpontja…
és mégis úgy szereted őket, mintha még mindig az lennél.
Mert van egy szeretet, amely soha nem halványul el — csak megtanul türelmesen várni. 
A csendben."

 

Forrás: Facebook - ismeretlen szerző
Fotó: Freepik